Disney Avengers

1. fejezet

Csak a vízcseppek halk koppanása, apró fekete bogarak motoszkálása és néhány elhaló sóhaj zavarta meg az alvilág komor csendjét. A falak a holtak folyójának zöldes fényében fürödtek, a mennyezetről függő cseppkövek pedig mozdulatlan szörnyekként gubbasztottak a sötétben.

Hangtalan árnyék suhant át a kőbe vájt folyosókon. A félig testetlen, karcsú alak megállt egy pillanatra a folyó mellett és letekintett a hullámokba. Sápadt arcán ördögi mosoly derengett fel, ahogy tovasuhant. Ébenfekete tincsek szálltak lágyan a nyomában. Elhaladtára még a legapróbb földalatti lények is elnémultak.

Néhány kanyar után hirtelen hangok kezdték megtölteni a folyosókat. Dühös morgás, és hisztérikus kacajok visszhangoztak egyik sziklafaltól a másikig. Az árny egy hatalmas barlangterembe ért, s szinte köddé vált, nehogy a bent tartózkodók észrevegyék.

A terem közepén repedezett szélű asztal, mely leginkább a Camelotban ismeretes kerek párjára emlékeztetett. A cseppkövekből groteszk, szenvedő alakokat formáltak, melyek körben állva bizarr szoborcsoportot alkottak. A falakról lógó óriási pókhálókat pedig akár dekorációnak is nevezhették volna. Az asztal körül három alak görnyedezett, mint szakadt madárijesztők. Egyikükben még talán fel lehetett fedezni némi méltóságot, de azt is csak néha-néha.

- Nyomorultak! Átkozott férgek! – csapott az asztalra Hádész, az alvilág valaha volt dicső ura. Körmei idegtépő hangon csikorogtak a kövön. Vérben forgó szemekkel pattant fel, hogy aztán ujjait halántékára szorítva rogyjon le egy közeli székbe. Ördögfajzatokra emlékeztető szolgái remegve bújtak meg a sarokban.

- Akármit teszek, akárhogyan próbálkozom, egyszerűen nem tudok beférkőzni a halandók világába! Ez is annak a nyomorult Herkulesnek meg a csinibabájának a hibája!

- Nem csak neked vannak gondjaid Hádész! – torkollta le a jobbján helyet foglaló banya. Ráncos arca undok fintorba rendeződött. – Engem is kisemmiztek, de jobb, ha mindenki megjegyzi, Izmát nem lehet csak úgy félrelökni!

- Ez a sok sápítozás – sóhajtott a harmadik alak. Mélyen fekete köpenyébe burkolózva, világfájdalmas sóhajjal nyúlt el székén. – Míg mi itt szenvedünk ebben a bűzös lyukban, addig odafent mindenki undorítóan boldogan éldegél. Még az a kis csitri Anasztázia is az én káromra élvezi az életet. – A sötét mágus undorodva kiköpött, de csak a saját szakállát sikerült eltalálnia.

- Kikérem magamnak! Az én csodás Alvilágom nem egy bűzös gödör! – pattant fel újra Hádész. Hangja hisztérikusan megemelkedett, ahogy vörös lángok futottak végig a gerince mentén.

- Én lyukat mondtam, nem gödröt kedves kolléga – sandított ki szemhéja alól a mágus. Egy pillanatra úgy tűnt, az alvilág ura egyszerűen csak ráveti magát, de végül egy hang megállította.

- Na de uraim! Nem egymás ellen kéne küzdenünk! – Gyönyörű nőalak öltött testet a kőasztal peremén. Karcsú derék, selymes fekete fürtök és egy igéző sötét szempár. – Vagy tévedek? – Ujjának egyetlen intésével visszatessékelte Hádészt a székébe, majd félig testetlenül az asztal közepére táncolt.

- Mind egyetértünk abban, hogy nem érdemlünk ilyen unalmas életet – folytatta a nő. – Ti szegények, hogy elbánt veletek a sors. – Egy pillanat alatt Raszputyin mögött termett. Áttetsző ujjaival a mágus ritkás hajkoronáját simogatva, szinte dorombolva beszélt tovább. – Talán itt lenne az ideje, hogy végre visszavágjunk.

- Mégis mire gondolsz Eris? Mostanában a te ügyleteid sem voltak túl… sikeresek – jegyezte meg az alvilág ura, kárörvendő mosollyal az ajkán.

- Ó, az az apró kis ügy Szinbáddal csak szórakozás volt – legyintett a szépség. - Én most a nagy dobásról beszélek. Ehhez mindannyian kellünk. Ha sikerrel járunk, te Izma visszakapod a palotádat, a királyságodat és ki tudja mi mindent még. – A ráncos nőszemély érdeklődve egyenesedett ki.

- Elpusztítjuk Cuscót?

- Nem csak őt! – A lelkesedéstől hirtelen megnőtt káoszistennő most a terem közepén lebegett. Szállongó fekete üstöke faltól falig ért. – Hanem az összes hőst! Megfosztjuk a világot a támaszaitól, és olyan káoszt teremtünk, ami gyönyörködteti a szemet.

Egy pillanattal később emberi méretet öltve, az asztal fölé hajolva folytatta.

- Nem vágysz az Olimposzra Hádész? És te Raszputyin? – fordult hirtelen az orosz felé. – Te nem szeretnéd eltiporni az ellenségeidet? Bosszút állni, és megszerezni a hatalmat, amely már régóta téged illet?

Nem várt választ az összegyűltektől, hiszen egyértelmű volt, mit gondolnak.

- De mégis hogyan csináljuk? Mit tegyünk? – kérdezte Izma mohón. Szemei golflabda méretűre nyíltak.

- Először is szükségünk lesz némi segéderőre az alvilágból. Biztosan tudsz valakit ajánlani Hádész drágám.

- Ó hogyne – dörzsölte össze a tenyerét az alvilág ura. Torkából gonosz nevetés gurgulázott elő. – Ott van mindjárt az a fickó, aki nemrég került ide, mi is volt a neve? Á igen, megvan! Frollo. Vagy az a másik, aki pénzért bármire képes, Rourke, meg a csinos kis szőke szajhája! Vagy az a furcsa pókszerűség, valami Scroop, és…

- Igen pontosan ilyen alakokra gondoltam. Ezt tehát rád bízhatjuk, ha nem tévedek. – Eris Hádész székének karfáján öltött testet ismét. – Van odafent egy érdekes halandó, aki úgy döntött, hogy összegyűjti a hősöket. Megvédik a világot, bármivel képesek megküzdeni, azt mondják. De sajnos mi mind tudjuk, hogy nincs a halandók világában már elég ellenfél. Adjunk nekik valamit, ami ellen küzdhetnek!

- Zseniláis ötlet – kacagott Izma.

- És hol kezdjük? – kérdezte mohón az orosz mágus.

- Ott, ahol ő is kezdi. – Eris egy lágy kézmozdulattal tükröt nyitott a levegőbe. A kép lassan kitisztult, és a nyolc rosszindulatú szempár egyként szegeződött a sötét sikátorra, ahol egy szegény konyhasegéd éppen a szemetet öntötte ki…

*          *          *

- Örülnöd kéne te semmirekellő! Szerencsés vagy, hogy van munkád! Gondolod, hogy minden csirkefogónak adatik ilyen lehetőség? Lódulj, és végezd a munkádat tisztességesen!

Jim Hawkins nem érezte magát szerencsésnek, és a nagy lehetőség sem tette különösebben boldoggá. Fáradtan törölte meg inge ujjával izzadt homlokát. A fogadó mögötti sikátorban hűvös szellő fújdogált. A szemetes tartalmát a tartályba öntötte, majd sóhajtva rogyott le a hátsó lépcsőre.

Már egy teljes év telt el azóta, hogy kitették az Űrtengerészeti Akadémiáról, „elégtelen magatartásért”. Anyjának még mindig nem merte elmondani. El sem tudta képzelni mit gondolna róla, hiszen elszúrta élete nagy lehetőségét.

Elkeseredve pillantott fel. A tetők közötti vékony résben ott ragyogtak a csillagok. Ezernyi távoli világ, amiket valószínűleg már sosem fog látni. A ő világa leszűkült erre a koszos sikátorra, a konyhára és a kocsmára.

Miközben leakasztotta a nyakából zsírfoltos kötényét, valami megmoccant a bal zsebében. Apró rózsaszín felhőcske mászott ki a ruha redői közül.

- Felébredtél végre, te hétalvó? Lemaradtál egy újabb csodálatos nap befejezéséről. – Ujjaival gyengéden megcirógatta a doromboló kis lényt.

Szemét lehunyva, fejét a hideg falnak döntve ült mozdulatlanul a sötétben. A kis alakváltó kényelmesen a vállára telepedett. Még ebben a szűk sikátorban is sokkal jobb volt, mint odabent a kocsmában. Talán el is aludt volna a hirtelen kimerültségtől, ha nem harsan fel a tulaj érces hangja.

- Hol vagy te semmirekellő?! Ha nem tolod be a segged azonnal, kint éjszakázol!

Jim nyögve tápászkodott fel, és minden lelkesedés nélkül visszatért az üres szemetessel a konyhába. Ilyenkor már csak a tulaj, és néhány részeg volt bent. Letette a szemetest a sarokba, majd munkaadójával mit sem törődve a padlásra vezető létra felé indult. Hallotta, ahogy a már félig rozsdás elektromos zár hangosan rácsattan az ajtókra, majd a tulaj döngő léptei elhalnak az oldalszárnyban.

Ennél lehangolóbb életet el sem tudott képzelni. Csendben felmászott a padlásra, ahol a tető ép része alatt az ő kis lakosztálya volt berendezve. Lerúgta a csizmáját, a kötényt pedig a sarokba hajította. Fáradt volt, és tudta, másnap a nap első sugaraival kell kelnie, mégsem bírta megállni, hogy ne lépjen ki a félig beszakadt tetőre, és vessen még egy utolsó pillantást a csillagokra. Az álomra, mely sosem szűnik meg.

Néha olyan súlyosnak érezte a szívét, hogy megfordult a fejében, jobb lenne, ha egyszerűen csak kitépné a helyéből. Minél jobban vágyott rá, hogy elmehessen, annál több csápjával próbálta visszatartani a mocskos kis kikötőnegyed, ahol élt. Ennél még a régi Benbow is ezerszer jobb volt.

Mélázva ült az eresz szélén, miközben a kis alakváltó saját tükörképében gyönyörködött a kémény rézlapjában.

- Ez nem éppen az az élet, amiről mindig is álmodtál, nem igaz Jimbo? – Az érdes hang annyira közelről szólalt meg, hogy Jim kis híján leesett a tetőről ijedtében.

- Ki van ott?! – A kéménybe kapaszkodva meresztette szemét a padlás sötétjébe. Félelme azonban hamar örömre váltott, mikor a sötétben egy vörös fénypont gyúlt ki, és Morph, az izgága kis alakváltó egy boldog visítással iramodott a titokzatos látogató felé.

- Silver?  - Jim nem hitt a szemének. Több mint két éve nem látta az űrkalózt, de ahogy beugrott a padlás belső terébe, és meggyújtotta a tetőgerendára akasztott lámpást, meg kellett állapítania, hogy barátja semmit sem változott. Gondolkodás nélkül ölelte át a kiborgot.

- Jól megnőttél fiam – tolta el a férfi. Az asztalként szolgáló ládára telepedve mérte végig a fiatalembert.  – Viszont nem sokat változtál, azt látom – bökött a fiú kusza frizurája felé. Jim ugyanezt mondhatta volna váratlan látogatójáról, egyelőre azonban az öröm teljesen elnémította. Az öreg kalóz kínálta hellyel a saját szobájában, mire letelepedett a hálózsákja végére.

- Meglepődtem, mikor azt mondták itt talállak meg. – Silver emberi szemében sajnálat csillant.  – Hogy jutottál ide? Azt hittem az Akadémián vagy, és arra készülsz, hogy dicső tetteket hajts végre.

- Úgy volt - vont vállat lemondóan a fiú –, de a helyzet megváltozott.

- Értem… - A kiborg elgondolkodva támasztotta állát a tenyerébe. – De a tervek azért még megvannak nemde?

- Ó igen – sietett egyetérteni Jim. – Álmok még mindig vannak, csak most egy kicsit… elérhetetlenebbek, mint eddig.

- Nos, ezen talán segíthetünk valamit, nem igaz Morphi? – A kis alakváltó lelkesen körözött a fejük felett.

- Magával vinne? – kérdezte lelkesen a fiatalember. – Azért jött, hogy elvigyen?

- Ha éppen nincsen jobb dolgod?

- Igen! – ugrott fel örömében a fiú. Hirtelen úgy érezte, sírni tudna a megkönnyebbüléstől. Elmehet ebből a koszfészekből, és végre ismét lehet valaki.

Silver magában mosolyogva figyelte, ahogy a fiú összekapkodja a holmiját, és alig öt percen belül menetkészen elébe áll. El tudta képzelni, milyen élete lehetett ebben a lepukkant koszfészekben. Egy kicsit még a lelkiismerete is háborogni kezdett, hisz jöhetett volna korábban is. A fiú teljesen egyedül volt.

- Induljunk, de csak csendesen! – intett mechanikus kezével, majd óvatosan leereszkedett a tető résén át kidobott kötélhágcsón.

- Ezek szerint, bármit is csinálunk, az nem teljesen törvényes – jegyezte meg a fiú, mikor földet ért mellette.

- Ó dehogynem, csupán nem hiszem, hogy szívesen elbúcsúztál volna Mr. Hoobstól, a tulajtól. – Jim fintorából ítélve jól tippelt.

Hamar kiértek a dokkokhoz, de Jim legnagyobb csalódására nem a hajók felé vették az irányt.

- Hová megyünk? – kérdezte türelmetlenül, mikor az egyik sarkon megálltak. Silver óvatosan körülnézett, majd, mint aki rosszban sántikál, a falak árnyékában haladt tovább.

- Mindent a maga idejében Jimbo, mindent a maga idejében – hessegette el a fiú kíváncsiságát.

Jim már régóta élt ezen a lepusztult helyen, és mindig úgy hitte, ismeri, mint a tenyerét, most mégis rá kellett döbbennie, hogy kiruccanásai alatt csak a felszínt vakargatta meg. A sötét sikátorok és aluljárók, amiken keresztül osontak teljesen ismeretlenek voltak számára.

Már egy fél órája keringtek a sötétebbnél sötétebb kapualjak és lépcsősorok közt. Nem találkoztak mással, csak néhány részegen hortyogó szerencsétlennel, egykét hajléktalan koldussal, és a kocsmák előtt lődörgő rosszarcú idegenekkel. Jim már éppen újra faggatózni kezdett volna, mikor Silver hirtelen megtorpant. A fiú teljes erejéből a hátának ütközött, a kis alakváltó pedig lelkesen leutánozta a mozdulatsort.

- Mi történt? – nézett ki Jim a férfi válla mögül.

- Megjöttünk. – A fiú szemöldökét felvonva tekintett végig a koszos kis téren. Olyan volt, mintha egy gödör legalján lennének. A házak körben mind olyan szabálytalan alakzatokban törtek felfelé, hogy félő volt, az összes a fejükre omlik.

A kalóz a tér közepére cammogott, ahol valaha egy szökőkút állhatott, de mostanra csak egy halom kő jelezte a helyét. Jim kíváncsian figyelte, ahogy egy apró aranyszínű szerkezetet helyez az egyik kődarab tetejére.

- Meg is vagyunk. Akkor most jól figyelj! – fordult a férfi hirtelen felé. Két kezével szorosan megragadta a vállait. A fiú ha akart se tudott volna máshová nézni, mint a mechanikus szembe és szénfekete párjába.

- Csaknem fél évvel ezelőtt olyan helyen jártam, ahova halandó ritkán teszi be a lábát. Olyasmit láttam, ami hatással lehet a világunk, mi több az összes világ jövőjére! Fel kell készülnünk a támadásra!

- Támadásra? – visszhangozta a fiú kiszáradt torokkal.

- Ennél többet itt ét most nem mondhatok fiam. Szükségem van olyan emberekre, akikben megbízhatok, és tudom, hogy rád számíthatok! – Olyan hirtelen engedte el a fiút, hogy az hátratántorodott.

- Számíthat rám – jelentette ki a határozottan, miközben sajgó karját dörzsölte.

- Tudtam én fiam, hogy benned még mindig ég a tűz! – Silver ismét az apró szerkezet felé fordult, és a rajta található kis gombok és kapcsolókkal kezdett babrálni. – Előreküldelek a főhadiszállásra. Tetszeni fog. A csapat tiszteletbeli tagja leszel… a jobb kezem.

Jim egyre jobban fellelkesült. Fogalma em volt, mit vár tőle az öreg kiborg, de az izgalmából és a titkolózásból ítélve valami fontosat. Ő pedig kész volt megtenni bármit, hogy végre valami hasznosat cselekedjen.

- Ismerkedj meg a többiekkel, míg én is odaérek! – folytatta a kiborg, mire a fiú felkapta a fejét.

- Maga nem jön velem?

- Előbb még el kell mennem egy-két különc alakért, de egyet se félj fiam, hamarosan én is a főhadiszálláson leszek! – Végszóra a kis szerkezetből zöld fénycsík emelkedett ki, majd nem sokkal a fejük felett szétnyílt, mint egy kapu.

- De hiszen ez… - lépett közelebb Jim ámulva.

- Igen, ez Flint kapujának a kicsinyített mása. Ügyes kis szerkezet. Nos, kalandra fel fiam! – Hús vér karjával gyengéden a csillogó kapu felé tessékelte a fiút. A karja és a válla már eltűntek, mikor visszafordult.

- Nem tudom, hogy köszönjem meg Silver – mondta esetlenül, de a férfi nem hagyta, hogy befejezze.

- Lesz még időd meghálálni, ne aggódj. Indulj!

Silver szeretetteljes mosollyal figyelte, ahogy a fiatalember, vállán a kis Mophival megfordul, és átlép a fénylő kapun.

Sietve összepakolta a szerkezetet, majd kalapját mélyen a szemébe húzva tovasietett a sötét sikátorok közt.

2. fejezet

A portál túloldalán a legkülönösebb látvány fogadta Jimet. Egy hatalmas hangárban állt, ezerféle géppel, amilyeneket még soha nem látott. A késői óra ellenére rengeteg ember sürgölődött a szerkezetek és járművek körül. Fém függőhidakon siettek tova a fiú feje fölött, vagy a falba szerelt lifteket használták.

Jim ámulva vágott neki a forgatagnak. Nem találkozott még ehhez foghatóval, de tudta, hogy ez a hely pontosan neki való.

Épp azon volt, hogy eligazítást kérjen valakitől, mikor az egyik gép mögül kilépve egy magas alakba ütközött.

- Nézz a lábad elé fiú!

- Elnézést … - morogta, és már ment volna tovább, mikor pillantása az előtte állóra esett. Az alak nemigen passzolt a környezethez. Leginkább Jim egyik gyerekkori, lovagokról szóló mesekönyvébe illett volna. Fényes arany páncél, kard, köpeny.

- Eltévedtél fiacskám? Nincs rajtad egyenruha. Új vagy? – Éles kék szempár kezdte vizslatni.

- Öhm… csak most érkeztem. John Silver küldött, én leszek a… - kezdett bele a fiú, de hamar félbeszakították.

- Á, szóval te vagy az a kölyök, akiért két napja elindult – csapott a vállára a férfi. – Az én nevem Phoebus. Azt jelenti napisten. – A mesterséges fényben szikrázó szőke fürtök, és a büszke mosoly szinte képeslapra illő volt.

- Értem… nos ha megbocsát, nekem most mennem kell – próbált eloldalazni a férfi mellől, de mielőtt teljesen eltűnhetett volna, a kéz ismét megállította.

- Csak ne olyan sietősen! – A szőke szemöldök egészen összeszaladt. – Itt nem lehet csak úgy lófrálni. Gyere velem, megmutatom, hol fogsz lakni. – A hangja olyan ellentmondást nem tűrőn csengett, hogy Jim önkéntelenül is a nyomába szegődött. Remélte, hogy több ilyen beképzelt idiótával nem lesz dolga a főhadiszálláson, de reményei szertefoszlottak, amint észrevette, hogy egyenesen egy másik fura alak felé tartanak.

- John! Van egy perced? – szólította meg Phoebus a másik férfit, aki ugyanolyan aranysárga hajkoronával büszkélkedhetett, mint ő maga.

- Phoebus! De jó, hogy jössz. Épp téged kerestelek. Hát ez a kisfickó meg kicsoda? Találtál egy fegyverhordozót? – Az idegen bizalmasan Jimre kacsintott, aki viszont csak egy kényszeredett mosolyt tudott kicsikarni magából.

- Nem dehogy. Bemutatom Silver inasát…

- Barátját – próbálta kijavítani a férfit a fiú, de nem sok eredménnyel. A kis alakváltó nyelvet öltött az idegenekre.

- Mit is mondtál, hogy hívnak? – nézett rá kérdőn a kék szempár.

- Nem mondtam – motyogta egészen halkan a fiú, de azért bemutatkozott. – Jim Hawkins.

- Jim, bemutatom John Smith kapitányt, a helyettesemet.

- Üdv. – Miután kezet ráztak Jim azon tűnődött, vajon hány csontja maradt épen a kézfejében. Immáron hármasban beszálltak egy liftbe, majd a lépcsők és folyosók útvesztőjében haladtak tovább. A két fickó – akik látszólag teljesen megfeledkeztek a jelenlétéről – önfeledt beszélgetéséből sikerült némi hasznos információt leszűrnie. Phoebus kapitány a hősök vezetője, Smith a helyettese.  Vannak a hősök, és van az alapszemélyzet. Ezen ugyan nem tudta mit értenek, de azt sikerült kisilabizálnia, hogy ő maga az utóbbihoz tartozik. Nem hangzott túl biztatóan.

- Itt is vagyunk. Íme a szállásod. A lakótársaid remek emberek, nekem elhiheted – vágta ismét hátba szívélyesen Phoebus.

- Lakótársaim? – kérdezte kétségbeesve Jim, de válasz helyett csak belökték az ajtón. Amint becsukódott az ajtó, a kis alakváltó rögtön körberepülte a szobát. Minden apró zugot alaposan szemügyre vett. A szobában két emeletes ágy, egy alacsony asztal két székkel, és négy fémpántos láda foglalt helyet. Balra ajtó nyílt, nyilván a mosdóé. A négy ágyból csak egyben feküdt valaki, de néhány vörösesbarna tincsen kívül semmi nem látszott belőle. Jim előrebotorkált a félhomályban, és a szemét meresztve próbálta megállapítani, hogy a másik három üres ágy közül melyik szabad, és melyiknek van már gazdája. Rettenetesen fáradt volt, így nem húzta sokáig az időt, mielőtt felhúzódzkodott a bal felső ágyra, levetette a dzsekijét és Morph-fal az oldalán pillanatok alatt álomba merült.

*          *          *

A reggel sokkal hamarabb érkezett el, mint ahogy arra számított. Úgy érezte, mintha csak egy pillanatra hunyta volna le a szemét.

Az első dolog, amit szemét kinyitva megpillantott, az egy sportpálya méretű meztelen hát volt, olyan fejlett izomzattal, amivel még az a négykezű szörnyeteg sem rendelkezett úton a Kincses Bolygó felé.

A szobában már mindenki fent volt, és az ágyak közti szűk helyen lépni sem lehetett. Jim inkább az ágyán maradt észrevétlenül. Gondolta megvárja, míg a többiek elmennek. Ám tervei hamar kútba estek, mikor valaki egy mozdulattal lerántotta róla a takarót.

- Ébresztő álomszuszék. Aki lustálkodik, az nem kap reggelit.

- Reggelit – ismételte a kis alakváltó, Jim pedig úgy téve, mint aki abban a pillanatban ébredt nagyot nyújtózott, majd felült.

- Dimitri vagyok – nyújtott kezet neki a takaró elkobzója. – Ő Szinbád kapitány, és az elsőtisztje Kale.

A kreol bőrű monstrum egy meglepően barátságos mosollyal üdvözölte. Csak a hajóskapitány nem nézett fel, mivel éppen a csizmájával volt elfoglalva valahol a földön ülve.

- Jim Hawkins – fogadta el a felajánlott kezet a fiú, majd dzsekijét felkapva leugrott az ágyról.

- Te gondolom a személyzethez tartozol – állt fel végre a kapitány. Vörös sapkáját igazgatva végigmérte a nála jó egy fejjel alacsonyabb fiút.

- Nem… - kezdett tiltakozni Jim, de szokás szerint félbeszakították.

- Hát akkor? – Mind a hat szempár érdeklődve nézett rá.

- Silver barátja vagyok!

- Ez a különleges képességed, amiért beválogattak a csapatba? – vigyorodott el gúnyosan a kapitány. Mindentudó pillantást váltott a nagy emberrel, majd mindketten visszatértek a készülődéshez.

- Nem. Én csak azt mondom…

- Tehát a személyzet tagja vagy – zárta le a beszélgetést a Szinbád nevű, majd a másik kettővel együtt elhagyta a szobát.

- Nagyszerű! – ült le a fogát csikorgatva Jim, és felhúzta a csizmáit. – Egy rakás beképzelt idióta közé kerültem. Bár még így is jobb, mint a kocsmában, nem igaz Morphi? – Sóhajtva felállt, majd az alakváltóval a vállán kilépett az ajtón.

Az esti sürgésforgás semmi volt ahhoz képest, ami most a fiú szeme elé tárult. Hamar visszatalált a hangárhoz. Az egyszerű munkások sokkal segítőkészebbek voltak, mint a magukat „hősöknek” nevező különc alakok, akik itt-ott felbukkantak a tömegben.

Valahonnan a negyedik emelet magasából a korlátnak dőlve figyelte a nyüzsgést, mikor valaki egészen finoman megérintette a kezét. Egy bájos fiatal lány állt Jim jobbján, tányérnyi kék szemekkel nézve fel rá. Sápadt arcát lángvörös tincsek keretezték.

- Te vagy Jim? – kérdezte a kedves kis jelenés.

- Igen – mosolyodott el a fiú. Szeme sarkából látta, hogy az alakváltó szívformára vágott konfettivé alakul. Gyorsan lesöpörte a válláról, mielőtt a lány is észrevette volna.

- Ariel vagyok – mosolygott a lány is. – Proteus küldött. Tudod ő ennek az egésznek a főnöke. – Vékony kezeivel körbeintett. – Ő akart fogadni tegnap este – folytatta -, de feltartották, és mire a kapuhoz ért, már nem voltál ott. Elviszlek hozzá jó?

- Öhm, persze – egyezett bele gyorsan Jim. Együtt indultak el a korlát mentén.

- Te mióta vagy itt? – kérdezte a lányt. Valószínűtlennek tűnt, hogy egy ilyen pici, törékeny emberi lény a nagyszájú hősök közé tartozzon. A személyzet tagja viszont semmi esetre sem lehetett.

- Csak néhány napja érkeztem. Szinbád kapitány hajóján jöttem. Nagyon kedves volt, hozzám.

- Na persze – morogta Jim. A lány úgy tett, mintha nem hallaná.

- Nem vagyunk olyan sokan. Eddig kiket ismertél meg?

- Nos…, a vezetőtöket Phoebust, és a helyettesét. Na meg a szobatársaimat, Szinbád kapitányt, az egyik emberét, és valami Dimitrit.

- Annyira mulatságos, hogy itt szinte mindenki kapitány! – kuncogott a lány. – Smith kapitány, Szinbád kapitány, Silver kapitány, Amelia kapitány…

- Hogy mondtad?! – torpant meg Jim. – Azt mondtad Amelia kapitány?

- Igen – fordult meg értetlenül a lány. – Ismered?

- A Legacyról?

- Azt nem tudom. Ő tulajdonképpen nem is ember, hanem egy olyan macskaféle teremtmény – túrt a hajába elgondolkozva Ariel.

- Az ő lesz! – Jim hirtelen sokkal jobban érezte magát. Silver és Mrs. Doppler mellett nem lesz rossz sora. Ám, ahogy tovább haladtak, hirtelen eszébe ötlött, hogy a kapitány sem tudja, hogy kitették az Akadémiáról. Lehet, hogy Silver elmondta már neki? Vagy arra vár, hogy ő mondja el?

Mire leértek a hangár földszintjére, sikerült úgy lehangolnia magát, hogy már nem is vágyott találkozni volt kapitányával.

- Nézd! – torpant meg hirtelen Ariel, és az egyik zsilipes ajtó mellett álló kis csoportra mutatott. – Ők szintén a csapat tagjai. A bal oldali egy indián törzsfőnök. A neve Pocahontas.

Mulatságos volt látni, hogy a sok sötétkék kezeslábas, és pöfögő gép közt egy bőrökbe öltözött, mezítlábas nőalak álldogál.

- Mellette pedig Atlantisz királynője, Kidagakash – mutatott a másik nőre Ariel.

- Csak három nő van a csapatban? – kérdezte Jim, miközben tovább indultak.

- Nem. Eddig öten vagyunk, de még jön két hölgy. Ó az egyikük szerintem már meg is érkezett! – Lelkendezve gyorsította meg a lépteit a fiú kísérője, ő pedig igyekezett lépést tartani vele. A kijáratnál jártak mikor Jim is észrevette a furcsa párost. Valójában csak a lány volt különös. A haja még a két esti fickóénál is fényesebb szőke volt, már ha ez lehetséges, és legalább egy kilométer hosszú volt.

- Ő biztosan Aranyhaj! – Ariel izgatottan szökdécselt Jim mellett. Már voltak olyan közel, hogy hallják, miről folyik a szó a másik kettő közt.

- Biztos vagy benne, hogy itthagyhatlak? Ne maradjak veled én is? – kérdezte a férfi az állát vakargatva.

- Ó ugyan már Eugene! Tudok vigyázni magamra! És egyébként is, te nem arra készültél, hogy megkeresed azt az elveszett templomot a barátaiddal? – Jim csak akkor vette észre, hogy a lány ugyan nemesekhez illőn öltözött fel, de az övén egy csorba serpenyő fityeg.

- Igen arra készültünk, de nem szívesen hagylak itt ennyi idegen közt – halkította le a hangját az Eugene-nek nevezett.

- Szép is lenne ha a nagy Flynn Rider felesége nem tudná megvédeni magát. Ráadásul itt van Pascal is. Együtt legyőzhetetlen páros vagyunk. – A lány befeszítette nem létező karizmait, miközben a hajtenger alól egy apró zöld kaméleon mászott elő álmosan.

- Vigyük őt is Proteushoz, nehogy eltévedjen – javasolta lelkesen Ariel, miután a rövid vita végén a férfi végül egy öleléssel és egy búcsúcsókkal magára hagyta fiatal feleségét.

Éppen elindultak volna felé, mikor egy újabb alak bukkant fel. Magas, inas, tiszteletet parancsoló férfi volt. Egyenesen az újonnan érkezetthez lépett.

- Proteus! - kiáltott fel Ariel, és Jimet kézen fogva odaszaladt hozzájuk.

- Üdv – köszönt a férfi szívélyesen. Kezet csókolt az aranyhajú hölgynek, majd meghajolt Jim felé is.

- Ön minden bizonnyal az ifjú Jim Hawkins. Silver sokat mesélt önről. Már alig vártam, hogy találkozzunk. A hölgy pedig Aranyhaj hercegnő, ha nem tévedek. Kegyedről is sok szépet hallottam már.

- Ó, ugyan – pirult el az említett.

- A nevem Proteus. Nemrég koronáztak Szirakúza királyává. A barátja Silver sokat segített nekem. – A férfi lassan megindult a folyosón, Jimék pedig követték. – A koronázás előtt nem sokkal sikerült Johnnak összeraknia annak a legendás űrkalóznak a kapuját. A nevét elfelejtettem…

- Flint – segítette ki Jim készségesen.

- Köszönöm. Tehát összeszerelte Flint kapuját, de nem sokkal a koronázás előtt akadt egy kis balesetünk a szerkezettel. Mivel ez egy hosszabb történet, ezért majd később térnék vissza rá a csapatgyűlésen. Lényeg a lényeg, hála a kapu meghibásodásának időben tudomást szereztünk a világunkat fenyegető veszélyről. Ekkor jött az ötlet, hogy szervezzünk egy csapatot a hősökből, hogy legyen, aki megvédi az embereket. Királyként megtehettem, hogy pénzeljek egy ilyen tervet, Silver pedig minden követ megmozgatott, hogy valós formába öntse az elképzelést. Jut eszembe, nem láttak véletlenül egy magas, keménykötésű alakot, göndör szőke hajjal? A neve Herkules. Eltűnt, mire odaértem, akárcsak maga – intett Jim felé.

- Sajnálom, de nem láttam – mondta a fiú, és a két lány is csak a fejét rázta.

Átléptek egy újabb zsilipes kapun, és Jimnek elakadt a lélegzete. A másik hangár is lenyűgözte, de ez…

Egy beltéri kikötőben voltak. Több régi árbocos horgonyzott a mólók mellett, és a magasban ott volt a Legacy is. Pont olyan fenséges látványt nyújtott, mint mikor először látta. A kikötőt csak három oldalról zárták körbe falak, keletre teljesen nyitott volt. A délelőtti nap sugarai szikrázva verődtek vissza a hajótestről.

- Jim! Ne maradj le! – ragadta meg Ariel újfent a fiú kezét.

Éppen akkor érték utol Proteust és a másik lányt, mikor azok benyitottak egy kisebb terembe. Leginkább egy konferencia teremhez hasonlított a hely. Ovális asztal, sok szék, holotábla, és a tábla mellett…

- Kapitány! – lépett közelebb ámulva Jim. Morph örömében hozzádörgölőzött a nőhöz.

- Mr. Hawkins – biccentett mosolyogva a nő. Macskafülei barátságosan hátrasimultak. Jim korábban annyi mindent akart mondani, kérdezni, de végül semmi nem jutott az eszébe. Láthatóan a nő maga sem igyekezett beszélgetést kezdeményezni. A kínos csendet végül az ifjú király törte meg.

- Nos, akkor térjünk át az ittlétünk céljára. – Az asztalról két borítékot emelt fel. Az egyiket Jimnek, a másikat Aranyhajnak adta. – Ebben találnak térképet, belépőkártyát és mindent, ami még az ittlétükhöz szükséges.

- Mi az a belépőkártya? – kérdezte a szőke hercegnő kíváncsian.

- Egy kulcsféle. Mr. Hawkins nyilván könnyen megszokja majd ezt a környezetet. Fenségedet pedig majd én körbevezetem, és mindent megmutatok.

Proteusszal együtt nem csak Aranyhaj hercegnő távozott, hanem Ariel is. Jim egyedül maradt a Legacy kapitányasszonyával, aki a fiú emlékeihez képest semmit sem változott. Morph tanácstalanul nézett egyikükről a másikukra, míg a nő meg nem köszörülte a torkát.

- Nos… úgy hiszem nincs értelme kerülgetnünk a témát – kezdett bele határozott hangon a nő. – Történetesen tudom, hogy kirúgták az Űrtengerészeti Akadémiáról. – Jim szégyenkezve félrenézett. Ezek szerint Silver elmondta neki.

- Az iskola negyedévente értesített a teljesítményéről, ahogy azt kértem, mikor beajánlottam, így azzal is tisztában vagyok, hogy osztályelsőként végezte el az első évet. – A kapitány hangjában egy árnyalatnyi büszkeség hallatszott. – Nem tudom pontosan, hogy mivel szegte meg a szabályzatot a második éve elején, de biztos vagyok benne, hogy nem a szorgalmával volt a gond.

- Belekeveredtem egy verekedésbe – motyogta a fiú, de már kevésbé félve. Úgy tűnt, hogy volt kapitánya nem haragszik rá különösebben.

- Értem. Nagyon úgy tűnik, hogy az Űrtengerészet nem az ön útja.

- Nem haragszik? – kérdezte Jim óvatosan. A nő hosszú körmeivel az asztalon heverő többi borítékkal játszott.

- Tény, hogy csalódott vagyok, de nem haragszom. Biztos vagyok benne, hogy ad még rá elég alkalmat, hogy büszke lehessek önre – küldött még egy bátorító mosolyt Jim felé, mielőtt az ajtó felé indult. Mikor a fémfelület szisszenve félrecsúszott, még egyszer visszafordult.

- Innen ugyan nem rúghatják ki elégtelen magatartásért, de azért próbáljon meg kimaradni a verekedésekből rendben? – Az egyik kecses szemöldök fölfelé szaladt, Jim pedig sietve bólintott.

- Úgy lesz asszonyom!

Jim a kis alakváltóval a nyomában órákig bóklászott a kikötőben. A legtöbb hajón volt legénység, beleértve a Legacyt is, de egyik jármű sem volt indulásra kész. Végül visszatért a gépész hangárba, majd gondosan elkerülve a két pöffeszkedő kapitányt a szobája felé indult.

A lakótársairól teljesen megfeledkezett útközben, így kissé meglepődött, mikor a szobája padlóján három férfit és egy fura szőrös lényt talált. Kártyáztak. Egy rövid pillanatra mind a belépő felé fordultak, de aztán visszatértek a játékhoz. Ez a rövid idő azonban elég volt Jimnek arra, hogy megfigyelje a lényt. Hatalmas volt, még a kreol bőrű kalóznál is nagyobb. Hosszú szőr, agyarak, egy igazi szörnyeteg.

- Beszállsz? – kérdezte Dimitri félvállról, mikor az ágya felé próbált araszolni.

- Nem köszönöm.

- Ahogy gondolod – terítette ki a lapjait a padlóra. Csupa ász. Szinbád morogva dobta le a lapjait, a szőrös gigász pedig fenyegetően morgott.

- A szerencse forgandó – vont vállat jókedvűen az orosz fiatalember.

Jim az ágyán elnyúlva hallgatta őket, míg ismét el nem nyomta az álom.

*          *          *

 Legközelebb már az éhség ébresztette. A szoba üres volt. Jim a Proteustól kapott borítékban kezdett kotorászni, hátha talál valamit, ami arra utal, mikor és hol lesz vacsora.  Talált is egy étkezési kártyát, így már csak azt kellett kiderítenie, merre van a kantin. Morph-fal a vállán hagyta el a szobáját. Tenyerét a hasára szorítva próbálta elhallgattatni hangosan korgó gyomrát. A kocsmában ebédre elfogyasztott maradék kenyér és sajt óta nem evett semmit.

A munkások útbaigazították, és megjegyezték, hogy jobb ha siet. A vacsorának hamarosan vége.

Az útbaigazítás szerint lement a második szintre. Onnan már könnyű volt megtalálni az étkezdét hang, és szag után. Belépve rögtön feltűnt a kettéosztottsága. Jobbra egy alacsony emelvényen a hosszú asztalnál ettek a hősök, míg a többiek balra, a teremben szétszórt kisebb asztaloknál. A magasított részen állt még egy kisebb asztal, ahol mindössze három ember ült: Amelia kapitány, Proteus, és egy munkás kezeslábast viselő fiatal lány.

Jim felkapott egy tálcát, evőeszközöket és egy fémbögrét, majd a konyhapulthoz lépett.

- Elkésett! – reccsent rá a konyhásasszony. – Már csak a maradék van!

- Nekem az is jó – felelte sietve a fiú, lehetőleg olyan halkan, hogy a beképzelt bagázs ne hallja meg. Lehúzta az ételkártyáját, majd elvette a tányérját a konyhástól.

- Köszönöm. – Még épphogy csak megfordult, hogy helyet keressen, mikor a hősök felől egy hang – Jim úgy vélte Szinbádé – jótékonyan útbaigazította a személyzet földszinti asztalai felé.

- Nem vagyok rosszabb nálatok – morogta magában a fiú, de azért gyorsan elindult egy üres asztal felé. Morph a tálcájába kapaszkodva húzatta magát a levegőben.

- Mr. Hawkins! – hallotta meg volt kapitánya hangját. – Maga meg hova igyekszik? Üljön le és egyen, hamarosan zár az étkezde!

Jim meglepetten fordult vissza. A nő nem viccelt, most is az asztaluk mellett álló egyik üres hely felé mutatott.

- Igyekezzen!

A fiatalember hálásan lépett vissza az emelvényre. Sikerült magában elfojtania egy gúnyos mosolyt látva lakótársai arcát. Gyorsan leült az idegen lány és a kapitányasszony közé.

- Vacsora után van egy kis dolga – hallotta Proteus hangját. Válaszolni hirtelen nem tudott teli szájjal, így csak bólintott. – Mr. Silver beszélni akar magával.

Jim gyorsan lenyelte a falatot.

- Silver itt van? – kérdezte boldogan.

- Alig egy félórája érkezett. Meghozta a csapat utolsó két tagját. – Proteus már állt, mikor fejével a hősök asztalának a vége felé bökött, ahol egy vágott szemű páros ült. – Ha végzett, akkor oda menjen, ahol a borítékot adtam. Odatalál?

- Persze. – Jim megvárta, míg a kapitány és a király elmennek, majd a jobbján ülő lányhoz fordult.

- Üdv. – Elsőre nem kapott semmiféle választ. A lány valami újságkivágást olvasott, miközben az uborka karikákat tologatta a tálján a villájával. Végre felnézett.

- Tessék?

- Csak köszöntem. Jim vagyok. – A lány gondolkodás nélkül megrázta a kezét, ráadásul olyan erővel, ami még egy férfinak is becsületére vált volna.

- Audrey. – Jim visszatért a vacsorájához, de a szemét nem vette le a lányról. Sose látott még ilyen sűrű, sötét hajat.

- A gépészekkel dolgozol? – bökött a lány olajfoltos kezeslábasa felé.

- Ja. Te meg Silver barátja vagy, akit mindenki szívat.

- Na igen – fintorodott el a fiú.

- Ne aggódj, mindig az újakat cseszegetik. Én is kaptam rendesen. De legalább nekünk csak a három főnök parancsolhat.

- Megnyugtató. – Egyszerre mosolyodtak el.

Audrey hamarabb fejezte be a vacsoráját. Az újságpapírt felkapva elköszönt, majd kisétált a teremből. Jim szintén sietve távozott, miután beadta az üres tálcát a konyhára.

Keresztülvágva a kikötőn benyitott a konferencia terembe. Silver már várta.

- Jimbo! – A termetes kalóz egy gyors öleléssel üdvözölte. – Na, hogy tetszik a hely?

- A hely elképesztő – ült le az asztal szélére a fiú. – Bár az emberei modora hagy némi kívánnivalót maga után.

- Nem tökéletesek – ismerte el a kiborg készségesen, miközben a kis alakváltót simogatta.

- Azt viszont sajnos nem értem, hogy rám mi szüksége van. Persze örülök, hogy eljöhettem arról a szemétdombról, ne értsen félre…

- Nagy szükségem van rád fiam – biztosította komolya arccal az űrkalóz. - Te leszel a közvetítőm. Benned megbízom. Ezeket a díszes ficsúrokat még nem ismerem. Azt szeretném, ha amíg ők Proteusnak jelentenek, te hozzám jönnél.

- Kém leszek? – kérdezett vissza Jim hitetlenkedve. Nem volt kellemetlen a gondolat. Felelősségteljes feladat, és sok ügyesség kell hozzá.

- Olyasmi. Azt hiszem a kis Audreynak ugyanez a feladata, csak őt az a vadmacska bízta meg a Legacyról.

- Tényleg, a kapitány mit keres itt?

- Csak nem képzeled, hogy az ambiciózus Mrs. Doppler kimarad a világ megmentéséből?

- Eszembe sem jutna – nevetett Jim. – Örülök, hogy idehozott. – mondta halkabban.

- Én is örülök. Most pedig menj szépen aludni. Holnap nehéz napunk lesz. Végre mindenki itt van, így megtarthatjuk az eligazítást. – Silver nyögve nyújtózkodott egyet. – Ráadásul lesz holnap egy kis edzés is – kacsintott a fiúra.

- Edzés? Miféle edzés?

Írói megjegyzés: Egy kis magyarázat a végére azoknak, akik nem láttak minden Disney mesét (lehet csak én vagyok olyan fanatikus, hogy mindet megnéztem :p)

A főbb szereplők (csak azokat írom le, akik ebben a fejezetben megfordultak):

- Kincses bolygó: James Pleiade Hawkins, Long John Silver, Amelia Doppler

- Atlantisz:Kidagakash, Audrey Rocio Ramirez

- A Notre Dame-i toronyőr: Phoebus

- Pocahontas: Pocahontas, John Smith

- Szinbád, a hét tenger legendája: Proteus, Szinbád, Kale + a legénység

- A kis hableány: Ariel

- Aranyhaj és a nagy gubanc: Aranyhaj, Flynn Rider

- Mulan: Hua Mulan, Li shang

- Herkules: Herkules

- Anasztázia: Dimitri

- A szépség és a szörnyeteg: Szörnyeteg (ha valaki tudja, mi az emberi neve, az kisegíthetne :D)