Harry Potter

 Az őrjárat

Képek a történethez:

Prológus

Csodálatos késő augusztusi éjszaka volt. A csillagok oly fényesen ragyogtak az ébenfekete égbolton, hogy az embernek az az érzése támadt, az univerzum kitárulkozott előtte, és ő ott áll a végtelenbe nyíló kapuban. A korábbi esőzések után szinte csodának számított ez az este. Igen, tisztaságával bárkit ámulatba ejtette volna, ám a Ben Hope sziklás gerincén várakozó sötét alak egyáltalán nem tűnt meghatottnak.

Teljes mozdulatlanságba dermedve ült, lábait keresztbe vetve, pillantása az előtte húzódó szakadék peremén pihent. Semmi nem mozdult. Csaknem kilencszáz méter magasból tekintett alá, és csak várt némán, mintha ő maga is sziklává vált volna. A távoli szemlélő számára szinte nem is volt látható. Sötét köpenyében teljesen beleolvadt a környezetébe, csak a hosszú szőke tincseit összeborzoló szél árulta el jelenlétét.

Talán percek, talán órák teltek el, mire valami megváltozott. A férfi hirtelen felkapta a fejét összeszűkült szemmel pillantott végig a gerinc vonalán. A sziklák mintha óriási nyílként egyenesen felé mutattak volna. Éppen akkor állt fel, mikor az egyik kiszögellés mögül egy újabb árnyalak lépett ki. Hajlott háttal, csoszogva közeledett, egyik kezével a sziklákra másikkal elkopott sétapálcájára támaszkodva. Az éjszakában várakozó férfi nem várta meg, míg lassan elvánszorog a csúcsig. Elébe sietett, és végül egy lapos szikla két oldalán torpantak meg.

A magas férfi zsebre vágott kezekkel, fölényesen mérte végig az öregembert. Pillantására egy öreg róka tekintete felelt.

- Ilyenkor érzem magam igazán öregnek. Már akkor vénnek számítottam mikor te még csak apró gyermek voltál. – Az öregember szórakozottan ült le a lapos szikla szélére, sétapálcáját keresztben a térdére fektetve.

- Gondolom a rozzant öregember szerepet csak a kedvemért öltötte fel – mosolyodott el a szőke fiatalember.

- Ó nem, nem. Én valóban öreg és gyenge vagyok. Ülj csak le ide mellém, fiam – a ráncos kezek megpaskolták a sziklát, de a másik nem mozdult.

- Kérdéseim vannak

- Ó tudom én azt. – Az öregember hunyorogva nézett fel a fiatalabbra. Szemében korához nem illő játékosság csillogott. A fiatalember enyhén felvonva szemöldökét támaszkodott neki a legközelebbi sziklának, nem törődve vele, hogy köpenye átnedvesedik a nyirkos kőtől.

- Keresek valakit – kezdett bele óvatosan, szemét le sem véve a vén rókáról. Be kellett vallania magának, az öreg álcája tökéletes volt. Remegő kezek, hajlott hát. Tökéletes vénség volt. De ugyanakkor ott volt az a hatalmas tudás, ami miatt meg kellett, hogy keresse. Na meg a tény, hogy egy százévesnek tűnő alak hipp hopp megmássza a Ben Hope-ot.

- Egy nőt keresel. Egy nőt, aki még csak gyermek volt, mikor tökéletes vereséget mért az apádra. Ezek után pedig ellopott tőle valamit. Valami fontos, és értékes dolgot – az öreg gúnyosan elmosolyodott, látván a másik fintorát.

- Artemis Waveharpot keresem – hangja megremegett a dühtől. – Valóban ellopott valamit apámtól. Vissza fogom szerezni, kerüljön bármibe!

- Bármibe… - visszhangozta a vénség elgondolkodva.

- Hol van?! – követelte ingerülten a fiataléabb.

- Segítek neked. Artemis Waveharp, miután meglopta és legyőzte apádat, hazatért az otthonába. Az ősei nemzedékek óta a Felföldön éltek, ő sem törte meg a hagyományt. Évekkel később hozzáment a Sötét Nagyúr ellen vívott háború egyik hőséhez. Letelepedett, gyermekei születtek. Meg kell jegyeznem, hogy gyönyörű házban élnek – mosolyodott el ismét a vénember.

- Hol?

- Jól van, jól van, mondom. Skócia, Inverness, Craig Patrick. Remélem kielégítettem a kíváncsiságodat

- Ó, tökéletesen – az a sátáni mosoly, ami egy pillanatra megjelent az ifjú arcán, még a vénséget is elgondolkozásra késztette.

A fiatalember szorosabbra húzta maga körül a köpenyét, majd se szó se beszéd elindult arra, amerről korábban a másik érkezett. Nem tett meg azonban négy lépésnél többet, mikor az öreg hangja megtorpanásra késztette.

- Csak óvatosan, Apollon Grindewald! Ahhoz, hogy megszerezd, amit keresel többre lesz szükséged az eszednél és a pálcádnál.

A fiatalember komor arccal fordult vissza.

- Igen, tehetséges vagy. Sokat örököltél a felmenőidtől, de ne feledd, hogy ugyan a Waveharpok ősei soha nem kavarták fel a történelmet, mint a tieid, de hatalmas és félelmetes varázslók, és boszorkányok voltak. És most szólok, hogy Artemis a legrosszabb mind között. Óvakodj tőle!

- Csak nem aggódik?

Közben lassan az öreg is feltápászkodott.

- Távol álljon tőlem, hogy bárkiért is aggódjak. Véleményem szerint nincsen jó és rossz oldal. A legerősebb legyen a győztes. Amit keresel…

- A Légió pecsétje…

- A Légió pecsétje bizony hamar eldöntené a küzdelmet a jó és a rossz között.

Az öreg egy kacsintás kíséretében ballagott el az ifjú mellett, magára hagyva a sziklák közt fütyülő szélben.

Hamarosan már csak egy apró fekete pötty volt az éjszakában. Az ifjú, a Grindewaldok büszke leszármazottja ott maradt a csillagos ég alatt. Mélyen gondolataiba merülve, szemét a sötét mélység felé fordítva állt

A Ben Hope sziklás gerincétől több mint száz kilométerrel távolabb, egy a fák között megbúvó gyönyörű kúria emeleti folyosóján, középkorú nő lépkedett csendesen. Kezében régimódi olajlámpást tartott. Az éjszaka neszei beszűrődtek a nyitva hagyott ablakokon.

Artemis Waveharp sorra nyitott be gyermekei szobáiba. Vigyázó tekintete egyenként simogatta végig az alvó arcokat.

Ellenőrző körútja végén csendben visszatért a földszinti hálóba, és mint minden jó feleség, észrevétlenül visszabújt férje mellé. Csakhogy a legtöbb jó feleségnek nem egy volt halálfaló a férje, akinek kiélesedett érzékeivel még a picében motozó egereket is észreveszi.

- Baj van? – A férfi hangja mély volt, és érdes. A nő elgondolkodva fordult ura felé.

- Nem, csak egy megérzés. Aludj csak

Visszafordulva, eloltotta az olajlámpát, ezzel teljes sötétségbe borítva a Piton kúriát.

[1] A Ben Hope egy skóciai hegy. 933 méter magas.

[1] Inverness, és Craig Patrick létező helyek. Eredeti neve Craig Phadric, magassága 100 méter. Egy körülbelül három kilométer átmérőjű, sűrűr erdővel borított domb a város határában.

A Piton kúria

Augusztus 25-e a távoli Skócia egy csendes városában csodálatos késő nyári napnak indult. A harmat gyöngyszemekként lapult a fűszálakon, pókhálókon. A hajnali nap gyenge sugarait itt-ott fátyolszerűen takarták el az ártalmatlan, esőt legkevésbé sem ígérő felhőfoszlányok. A korán munkába igyekvő emberek autóinak zaja összekeveredett a valahol a dombokon túl robogó vonat sípolásával. Inverness rendezett, tiszta utcái lassanként megteltek élettel, ám a kora reggeli nyüzsgésből igen kevés hang jutott el a város szélén zöldellő, fáktól árnyékolt dombig. A lombok jótékony takarásában ősöreg kúria terpeszkedett. Kovácsoltvas kerítései, sövénnyel befutott magas kőfala távol tartott minden kíváncsiskodót.

Az elsőre zordnak tetsző épület azonban csak azokat riasztotta el, akiket amúgy sem láttak volna szívesen a lakók. A széles, oszlopos verandán állva már könnyebb volt felfedezni a hívogató vonásokat a házon. Az ablakpárkányokon sorakozó, virágoktól túlcsorduló cserepeket, az oszlopokat, ajtó és ablakkereteket díszítő kőbe vésett indamintákat, az ablakok sarkaiban felbukkanó üvegdíszeket, az előkertben, virágzó cserjék közt megbúvó márvány szökőkutat. A ház mögül pedig a falusi élet eltéveszthetetlen hangjai hallatszottak, Invernessben meglehetősen szokatlanul.

A kúria mögött a kert kiszélesedett. A magas falak több ólnak, ketrecnek, mi több, karámnak nyújtottak támaszt. A hátsó kert egy részéről kikopott a fű, és a poros földön most csirkék csipegették a szétszórt magokat. A keskeny állásokban két ló kapálta patáival álmosan a földet.  A kúria hátsó, faoszlopos terasza előtt alacsony üvegház nyújtózott, benne a legritkább és legegzotikusabb növényekkel. A kerítést alkotó masszív fal egyetlen szabad része előtt átlagos kis veteményes feküdt, salátával, paradicsommal, uborkával.

A csirkeólak felől csoszogó léptek zaja hallatszott, majd egy apró, torz kis teremtmény jelent meg a falábú építmény előtt. Chill volt az, a házimanó. Karján tojásokkal teli kosárral bicegett a hátsó terasz felé. Kockás konyharuhákból varrt köténye majdnem a földet súrolta. A manó igen öreg volt már, így a széles kőlépcsők megmászása is lassabban ment, mint pár évvel ezelőtt.

Chill fejhangon dúdolgatva vágott át a teraszon, a résnyire nyílt hátsó ajtó felé. Világéletében ebben a kúriában élt és dolgozott, a nagy múltú, de igen szerencsétlen sorsú Waveharp családot szolgálva. Nemzedékeken át gondozta a kúria kertjét, öltöztette a család gyermekeit, tisztította az ezüstöt, porcelánt. A ház minden egyes zugát, repedését ismerte. Elégedett volt sorsával. Családja mindig megbecsülte, kedvességgel bánt vele. Ha volt is valami amit bánt hosszú élete során, akkor az csakis az lehetett, hogy a Waveharp családnak, ha csak névleg is, de hamarosan vége szakad. Az utolsó élő leszármazott, a kúria vad természetű úrnője volt az egyetlen, ami a ház történelmének vérrel és korommal írott lapjairól megmaradt.

Chill egy intéssel bezárta maga mögött a terasz ajtaját, majd a konyha felé vette az irányt. A kúria belsejéből vidám nevetés, csörömpölés és nyávogás hallatszott. A hangok úgy szűrődtek be a konyha ajtaján, ahogy a kert magas falán átbukó reggeli fény az ablakon. A házimanóra egy megtermett szürke fülesbagoly, és a ház urának saját madara várt a pulton. Ráérősen lepakolta a tojásokat tartalmazó kosarat, majd leoldotta a madarak lábára erősített leveleket. Csontos jobb kezével intett a baglyoknak, hogy egyenek csak az ablakpárkányra készített tálakból, majd otthagyta őket.

A tágas étkezőben hangos gyerekzsivaj fogadta. Ügyesen megkerülte Terezát a macskát, majd a faragott asztalfőn ülő, újságba temetkező férfi felé indult. A ház összes lakója mellett elhaladt. Az asztal legvégén egy alig kilencéves, szikrázó szőke hajú kislány próbálta elérni a vajtartót, amit pár pillanattal később egyik bátyja segítőkészen odatolt neki. Mellette a fiú ikerfivére foglalt helyet, evés közben vastag kódexet lapozgatva. Szembe vele két süldőleány - egymás szöges ellentétei - valamilyen jelentéktelen dolog felett vitatkoztak. Az asztalfőn ülő úr mellett két első ránézésre teljesen egyforma nő ült. A különbség csupán annyiban állt, hogy míg a jobb oldali csupán tizennyolc esztendős volt, addig a bal oldalon ülő tartása, az apró ráncok a szeme sarkában és a szemöldökei közt, komoran csillogó szürkészöld szemei mind azt mutatták, hogy a ház úrnője már jócskán túl van a harmincötödik életévén. A hat gyermek közül egyik sem fordult Chill felé, mikor elhaladt mellettük.

- Perselus gazdám, meghoztam a ma reggeli postát – szólította meg a házimanó vékony, magas hangján az újságjába temetkező férfit. A fekete hajfüggöny mögül rászegeződő szempár nem volt se rosszindulatú, se barátságos. Egyszerűen közömbös volt. Chill jókedvét azonban nem tudta letörni. Azért élt, hogy szolgálja a Waveharp házat, és ha már az utolsó leszármazott, ki a sokat szenvedett nevet viselte, egy Pitonhoz ment hozzá, akkor a Piton házat is örömmel fogja szolgálni.

Az Úr még csak nem is volt rossz ember. Nem volt ugyan aranyvérű, mint amilyet az Úrnő megérdemelt volna, de Chill hallotta, hogy a varázslóvilágban nagy embernek tartják. Hős volt, a Sötét Nagyúr elleni csata egyik hőse. Chill úgy vélte, méltó lehet úrnőjéhez. A férfi kezébe adta a leveleket, majd ismét dúdolva visszaindult a konyhába.

*          *          *

 - Kérlek mondd, hogy az iskolai levelek érkeztek meg végre! – fordult apja felé Pain, a második legifjabb leány a családból.

 - Azok – felelte kurtán Perselus, majd legidősebb lányának nyújtotta a borítékokat. Kezében csak az az egy maradt, amit neki magának címeztek. Pain rövid marakodás után a kezébe kaparintotta a saját borítékát.

Roxfort Varázsló és Boszorkányképző Szakiskola

Pain Athanasia Piton, ötödéves tanuló részére

Skócia, Inverness, Craig Patrick

Piton kúria

Feltörte a pecsétet, a vörös viaszdarabokat már üres tányérjára potyogtatva.

- Remélem nem azért vártad olyan lelkesen a Roxforti levelet, mert abban reménykedsz, hogy prefektussá választanak – hallotta nővére hangját baljáról.

 - Pont Paint? – kérdezte nevetve Lawrence, ikerbátyjai közül az idősebb. – Nem létezik olyan elmebajos igazgató, aki az én bajkeverő húgocskámat prefektusnak választaná.

- De nem ám – értett egyet vele Pain gyorsan, miközben kirángatta a levelet a borítékból. – Az érdekel ki lesz a Griffendél kviddicscsapatának új kapitánya.

Kijelentésére apja mellett ülő, addig egy teleírt füzet fölé görnyedő, elsőszülött nővére felemelte a fejét.

- Tényleg, el is felejtettem, hogy meg kell választaniuk az utódomat – állt fel egy ferde mosollyal Sayonelle. Pain széke mögé sétált, és átpillantott fakó hajú húga válla fölött. Hadd nézzem, kit választottak!

„Átváltoztatástan: Átváltoztatástan alapfokon V. írta: …

A Griffendél ház új prefektusai: Kleopatros Polycarp Lowell és Indra Parvati Thomas

A Griffendél kviddicscsapatának kapitánya ez évtől: James Sirius Potter”

- Potter lett az – tájékoztatta testvéreit egy csalódott sóhajjal Pain.

- James kitűnő játékos, nem értem miért nem kedveled – paskolta meg a vállát nővére. – Szerintem tökéletes választás.

- Rahab lett volna a tökéletes választás. Potter túl vakmerő – kötötte az ebet a karóhoz Pain, a tankönyvlistát tartalmazó levelet az asztalra dobva.

- Összesen ketten maradtak a Griffendél csapatában. Az összes többi tag tavaly elvégezte a Roxfortot – folytatta, húgával mit sem törődve a legidősebb lány. – Rahab tehetséges a kviddicsben, de Jamesnek jobb a stratégiai érzéke.

- Szerintem Pain csak attól fél, hogy ha a Potter fiú a kapitány, nem veszik be a csapatba – tódította Leonard, a fiatalabb iker. Iskolai levele az immár becsukott kódexen hevert.

- Fél a fene. Bár az igaz, hogy ha Rahab lehetne a kapitány, akkor a válogatáson nyoma se lenne kivételezésnek. Így tele lesz a csapat Weasleykkel.

A többség addigra felállt az asztal mellől. Szüleik már el is hagyták az ebédlőt, hogy ki-ki elvégezze reggeli teendőit. A macskát most az ölében becézgető kislány kivételével senki nem ült az asztalnál.

- Nem kedveled Jamest, ezért nem örülsz, hogy ő a kapitány, nincs ezen mit magyarázni – indult el a lépcső felé a nővérük.

- Apa se kedveli Potteréket – szólt utána Pain. Magához vette a levelét, és ő is a lépcső felé vette az irányt. Az ikrek csatlakoztak hozzájuk, ahogy felfelé kaptattak.

- Ez nem igaz. Mr. Potter rendszeresen vásárol apánál – mondta Lawrence, megelőzve a lányokat.

- Az még nem jelenti, hogy kedveli. Mindketten nagy háborús hősök meg minden, de rajonganiuk éppen nem kell egymásért – mordult föl Pain, majd elvált testvéreitől, és a folyosó végén nyíló ajtó felé indult. Az ezüstöszöldre festett ajtón kis táblácska lógott. Pain Piton rezidenciája, nagykorúaknak belépni tilos, hirdette a szöveg. A lány benyitott, majd a manó által rég beágyazott ágyra heveredett.

A szoba nem volt túl nagy, de igen lakályosan volt berendezve. A helyiséget egy kovácsoltvas keretes ágy uralta. A falakat halványzöld tapéta fedte, amin itt-ott apró fehér virágfüzérek bukkantak fel. A reggeli nap fénye két hatalmas ablakon ömlött a helyiségbe, melyek előtt rózsamintás, sápadtarany bársonyfüggönyök függtek. Az ággyal szemközti falat elborították a fényképek. A legtöbbjükről Painnel egykorú diákok integettek mosolyogva. Feljebb a falon családi fotók sorakoztak. A legújabb szerzemény még az íróasztalon hevert, felragasztásra várva. A díszes kereten belül egy sápadt fiatalember ölelte éppen magához a legidősebb Piton lányt. Sayonelle eljegyzését július elején tartották. A vőlegény, Teddy Lupin – vérfarkas, és nem mellesleg egy másik háborús hős fia -, nem igazán volt rokonszenves a Piton kúria urának, de anyjuk kitartó rábeszélése enyhített az ellenállásán. Pain a maga részéről kedvelte nővére választottját. Kedves, csendes és segítőkész fiúnak ismerte meg. Ennek ellenére a közös családi vacsorák rettentően kínosan teltek, mikor Teddy is náluk evett. Az esküvőt majd csak karácsonykor fogják megtartani. Pain fintorogva gondolt rá, hogy kénytelen lesz jóban lenni Potterékkel, mivel gyakorlatilag ők nevelték fel leendő sógorát, és szinte biztos, hogy eljönnek majd a szertartásra.

Hasra fordult az ágyon, majd egy rövid nyújtózással kibányászta a párnája alól azt a néhány levelet, amit barátaival váltott a nyáron. A lányokkal – Hildr és Svanhild ugyanúgy ikrek voltak, mint a bátyjai – valójában nem is kellett volna leveleznie, hisz ugyanúgy Invernessben éltek, mint ők. Csak akkor írtak egymásnak, ha valamelyikük távol nyaralt. Boryát már nehezebb volt elérni. Az orosz származású család Belfastban lakott. Pain mindössze egyszer járt náluk, de házuk komorsága és a szülők ridegsége miatt nem is nagyon igyekezett többször meglátogatni legjobb barátját. Borya mardekáros volt, míg a három lányt a Griffendélbe osztották be. Apjuk elmondása szerint régebben hatalmas ellentét feszült e két ház között. Mostanra enyhült ez az állapot… legalábbis ezt állították. Painnek nem tűnt úgy, mintha kisebb lenne a versengés, vagy a gyűlölködés a két ház között. Neki magának ugyan semmi baja nem volt a Mardekárral - egyik fivére, és legjobb barátja is oda tartozott, ráadásul volt a Griffendélben, vagy más házakban is elég olyan diák, akit ki nem állhatott –, de ismert griffendéleseket, akik már csak azért képesek voltak megátkozni valakit, mert az illető Mardekárba járt.

Kibontotta Borya utolsó levelét, és szemével újra megkereste az utolsó néhány sort:

Anya idén egyedül megy megvenni az iskolai holmijainkat. Mi egyáltalán nem megyünk el az Abszol útra. Iagazából itthon ülünk, egészen az első iskolanapig. El se tudom mondani, mennyire várom már, hogy végre megint a Roxfortban legyünk. Remélem neked kellemesebben telik a szünidőd. Kicsit irigyellek, amiért Hildrékkel akár minden nap találkozhattok, de nem akarok sokat panaszkodni. Majd a vonaton találkozunk. Anyát ismerve megint késni fogunk, úgyhogy foglaljatok nekem helyet…

Pain sajnálta a fiút. Nem értette, hogy a szülei miért viselkednek úgy, mintha a sötét középkorban élnének. Amennyire ő tudta, gazdagok voltak. Még házimanójuk is dolgozott náluk – na persze nem olyan barátságos kis lény, mint Chill. Megtehették volna, hogy egy kedves családi otthont építsenek fel maguk köré.

Pain visszatette a levelet a helyére, majd baglya üres ketrece felé pillantott. Idén az Urthadar lányokkal sem fog találkozni, csak a vonaton. A nyár utolsó két hetét külföldön töltötték, mert az apjukat előléptették azon a mugli egyetemen, ahol tanított. Az állat most valahol félúton lehetett Argentína és Skócia közt, barátnői válaszát hozva.

Gondolataiból kopogás szakította ki.

- Gyere be! – kiáltott az ajtó felé, ami erre lassan kitárult. Az ezüstös ajtókeretben a házimanó állt.

- Úrnőm arra kéri a kisasszonyt, hogy öltözzön át, és hozza le az iskolai levelét. Úrnőm egy órán belül el akar indulni Londonba.

- Megyek – kelt föl az ágyról Pain. Rámosolygott a manóra, mielőtt az becsukta volna maga után az ajtót. Levetette az otthoni ruháját, majd elővett a szekrényéből egy elegáns, szűk vászonszoknyát, és egy halványrózsaszín, lágy esésű blúzt. Az anyja nem szerette, ha ápolatlanul, vagy szakadtan mentek emberek közé.

Öltözködés közben ismét elkalandoztak a gondolatai, ezúttal szülei irányába, akik rendkívül furcsán viselkedtek ezen a nyáron. Apja még soha nem volt ilyen komor, mint az idei szünidő alatt, anyja pedig felvette azt a furcsa szokását, hogy éjjel végigjárja gyermekei szobáját. Sokszor még a kertbe is kiment, mintha ellenőrizni akarná, hogy minden rendben van-e. Soha nem mondtak semmit, még akkor se, ha kérdezték őket, de ez a csendes aggódás lassan átragadt az egész családra.

Artemis Waveharp, az anyjuk, furcsa teremtés volt. Veszélyes és nem teljesen legális foglalkozást űzött. Magát ereklyevadásznak hívta, ami Pain fogalmai szerint a szerencsevadásznak felelt meg. Többnyire karöltve dolgozott a Mágiaügyi Minisztérium Varázstárgyregisztrációs Hivatalával, de jócskán akadtak esetek, mikor a saját szakállára dolgozott. Pain nem egy alkalomra tudott visszaemlékezni élete során, mikor megjelentek náluk a minisztérium emberei, néha még aurorok is, hogy idegen eredetű, vagy éppen lopott tárgyak után kérdezősködjenek. Egyszer még házkutatást is tartottak náluk. Anyjuk többnyire csak nevetett ezeken, apjuk pedig egy vállrándítással elintézte a dolgot. A testvérek azonban tudták, hogy anyjuk veszélyes játékot űz.

Megigazítva magán a ruháját a kis lakkozott öltözőasztala elé lépett, majd hajkeféjét felmarkolva nekilátott, hogy a feje tetején szoros copfba fonja vékonyszálú szőke haját. Nemigen hasonlított az apjára, nem úgy, mint az ikrek. Mindketten örökölték apjuk ébenfekete haját, és ferde orrát. Sayonelle viszont kiköpött mása volt anyjuknak. Második legidősebb nővére, Norma már nehezebb eset volt. Fekete göndör haj… Kiskorukban sokszor heccelték azzal, hogy csak örökbe fogadták. Pain haja, orra, füle az anyját idézte, de a szeme ugyanolyan szurokszínű volt, mint apjának.

Tudta, miket suttognak az apjáról, mikor varázslók közé mentek. Ismerte Perselus Piton történetét. Kiskorában nem értette, miért van az apja karján egy ijesztő fekete jel, és a nyakán fehérlő hegek is megrémítették. Ma már ismerte a magyarázatot, és úgy érezte, hogy büszke a szüleire. Sokszor ugyan az volt az érzése, hogy a töredékét se ismeri annak, ami a múltjukban rejtőzik, de igyekezett nem beleártani magát abba, ami nem rá tartozik.

Egy negyed óra múlva már táskával a vállán szaladt lefelé a lépcsőn. Az étkezőben még csak Norma és Sayonelle üldögélt. Legidősebb nővérüknek ugyan nem kellett volna velük tartania, de a lány találkozót beszélt meg jegyesével az Abszol útra. Teddy év közben a Durmstrang varázslóiskola vadőreként dolgozott, de nyaranta hazajött Angliába, és ilyenkor Potteréknél időzött. Pain egy kicsit szorongva gondolt rá, hogy ha Sayu és Teddy összeházasodnak, akkor csak évente egyszer fogja látni nővérét, mivel úgy tervezték, hogy a lány kiköltözik Teddyhez a Durmstrang birtokára.

Pain leült az egyik székre a már letakarított és tisztára törölt asztal mellé. Pár perc múlva az ikrek is befutottak, majd anyjuk, aki kézen fogva vezette pöttöm húgukat.

- Hopp porral mentek – jelentette ki minden bevezetés nélkül. – Apátok már a boltban van, oda vegyétek az irányt! Nekem még el kell vinnem Bessie-t a Szent Mungóba, de két óra múlva utánatok megyünk.

Pain lepillantott kishúgukra, aki a nyáron elkapott súlyos varázsragálytól még mindig kicsit sápadtnak látszott.

- Amíg nem vagyok ott, fogadjatok szót Lawrence-nek, vagy Leonardnak, ne költsétek fölöslegesen a pénzt, és ne csatangoljatok el! Apátok már volt a Gringottsban. Mindent meg tudtok venni magatoknak, ugye? – Anyjuk Lawrence kezébe adta a hopp port tartalmazó ezüst dobozkát. A gyerekek bólintottak, majd nézték, ahogy anyjuk beáll Bessie-vel az étkező hatalmas márvány kandallójába, és zöld lángok kíséretében eltűnik.

- Hát akkor… jók legyünk! – vigyorodott el Lawrence, majd kimarkolt egy adag csillámló port a dobozból, a kandallóba lépett és hangosan így szólt: - Holdfű bájital kereskedés, Abszol út!

Az Abszol út

 

 

 

 

Pain simán érkezett meg családjuk Abszol úton álló üzletének pincéjébe. Lawrence és Leonard már a boltba vezető lépcsőn álltak, otthagyva a félhomályos helyiségben gőzölgő és bugyogó főzeteket. A lány gyorsan leporolta a szoknyáját, majd körülpillantott a szobában. A Holdfű bájitalkereskedést apjuk csak idén nyitotta. A korábbi években otthon dolgozott, és a megrendelt főzeteket postán küldte el a vevőknek. Anyjuk ötlete volt, hogy vegyenek egy üzletet az Abszol úton, mondván, hogy így bővíthetik a vevőkört. Persze a gyerekek tudták, hogy a valódi ok apjuk visszahúzódó magatartása. Anyjuk azt akarta, hogy kicsit többet mozduljon ki otthonról. Az asszony terve sikerrel járt, és most Perselus a gyorsan virágzásnak indult üzletben töltötte idejének nagy részét.

A pincehelyiség tiszta volt és rendezett. A falak mentén a plafonig nyújtózó polcokon különböző hozzávalók sorakoztak, míg a lépcső mellett álló fiókos szekrényekben a már kész főzeteket raktározták el. Pain vetett egy pillantást a szoba közepén álló négy állvány felé. Kettőn közülük nehéz üst pihent, bennük valamiféle félig elkészült bájitalokkal. Pain biztos volt benne, hogy meg tudná állapítani, mik azok, de mielőtt tüzetesebben megvizsgálhatta volna a kondérokat Norma is megérkezett. Göndör hajú nővére sose volt a hopp-porral való utazás nagymestere. Most is kis híján leborította a kandalló mellett álló polc tartalmát, ahogy a kandallóból kilépve orra bukott. Pain a fejét csóválva segítette fel nővérét.

- Még jó, hogy ezt rajtunk kívül általában nem látja senki – jegyezte meg mosolyogva, mire Norma fülig vörösödött.

- Azért van, mert elszédülök, mire a célhoz érek. – A lány hagyta, hogy Pain letakarítsa kormos ruháját, majd mindketten az üzlethelyiségbe vezető lépcső felé indultak. Mielőtt felértek a vasalt tölgyajtóhoz még hallották, hogy a legidősebb Piton lány is megérkezik a pincébe.

A bájitalboltban nagy sürgés-forgás fogadta őket. A pult mögött a nyáron felbérelt bájitalsegéd, Craig Forest épp egy görnyedt hátú, kapafogú vén boszorkányt szolgált ki. A bolt polcai között még három-négy vásárló nézelődött. Pain nyögve vette észre köztük a Potter család két tagját. Nem volt meglepő, hogy Mr. Potter, aki az Aurorparancsnokságon igen magas tisztséget töltött be, hozzájuk jön vásárolni, de Pain nem bírta felfogni, hogy miért hozta magával legidősebb fiát is.

Behúzva a nyakát, gyorsan az üzlet hátuljába sietett, ahol Perselus épp az ikrekkel beszélte meg az anyagiakat.

Mikor végre minden Piton gyerek az apa köré gyűlt – leszámítva persze a kis Bessie-t -, a férfi mindőjüknek átnyújtott néhány érmét.

- Ha végeztetek, ide gyertek vissza a boltba. – Pain csak fél füllel figyelt apja szavaira. Szemével még mindig a polcok között sétáló Potteréket figyelte. – Nincs kószálás! A délutánt majd anyátokkal megbeszélitek, ha megérkezik. Nekem ma rengeteg dolgom van.

- Itt maradok segíteni, ha gondolod – ajánlotta fel rögtön Norma, egy meglepően meleg mosolyt csalva apjuk arcára. Perselus visszautasította az ajánlatot, majd legidősebb lányához fordult.

- Feltételezem, hogy nem jössz haza a héten. – A férfi arca némi rosszallást tükrözött, de Sayonelle nem törődött vele.

- Nem megyek. Teddy augusztus végén visszautazik a Durmstrangba. Szeretnénk az utolsó nyári hetet együtt tölteni. Addig majd Potteréknél maradok. Feltételezem, nem akarod meghívni Teddyt.

- És Mr. Potter tud már róla, hogy náluk kívánsz maradni? – kérdezte apjuk felvont szemöldökkel. Sayonelle-nek nem kellett felelnie, így is mindenki tisztában volt vele, hogy a válasz „nem”.

Mielőtt a férfi bármi továbbit mondhatott volna, Pain megköszörülte a torkát, majd fejével a bolt felé intett.

- Mr. Potter épp itt van a boltban, úgyhogy Sayu akár most rögtön meg is kérdezheti.

A lány látta a rosszallást apja szemében, de nővére hálás pillantása elűzte lelkiismeret-furdalását.

- Menjetek! – bocsátotta el Perselus egy kézmozdulattal gyermekeit. – Még sok a dolgom.

Painéknek nem kellett kétszer mondani. A légkör mindig rettentő feszült volt, ha Teddyről, vagy Potterékről esett szó, így a testvérek igyekeztek minél hamarabb kitörni a kínos légkörből.

Libasorban indultak a kijárat felé. Mr. Forest jó reggelt kívánt nekik, majd a pulthoz invitálta a következő vásárlót.

Pain reménykedett benne, hogy észrevétlenül kijut az üzletből, elvégre ő nem kellett ahhoz, hogy Sayu meghívassa magát Potterékhez. Már majdnem az ajtónál jártak, mikor meghallották a magas, szemüveges férfi hangját.

- A Piton leszármazottak személyesen. Örülök, hogy összefutottunk.

Pain magára öltötte a legbarátságosabb mosolyát, majd sarkon fordult, hogy szembe nézzen a barátságosan mosolygó Potter apukával, és pimaszul vigyorgó fiával.

- Helló lányok – kacsintott a nővérek felé James, majd előrelépve kezet rázott Lawrence-el és Leóval.

- Üdv – bicentett Pain. Normától is hasonlót várt volna, de a lány csak motyogott valamit, miközben egyre vörösödő arcát igyekezett göndör fekete tincsei mögé rejteni.

Pain alig hallotta, mit beszél Sayu a szemüveges férfival, annyira megdöbbentette az elé táruló kis közjáték: a Potter fiú Normához lépett, és egy gyors puszit nyomott az arcára.

- A legutolsó leveled valami zseniális volt – lelkendezett James, mire Norma végre elmosolyodott. – Természetesen utánanéztem annak, amit írtál, de a neveken kívül semmit nem találtam. Ha gondolod a Roxfortban benézhetnénk a zárolt részlegbe.

- Ez… jól hangzik – nyögte ki a göndör hajú lány. Pain pedig nem bírta tovább.

- Ti leveleztek? – kérdezte döbbenten. – Jamesszel leveleztél egész nyáron? Azt hittem, hogy… - gyorsan elharapta a mondat végét.

- Hogy mi? – fordult felé a hetedéves fiú szemöldökráncolva.

- Semmi – rázta meg a fejét Pain. Norma korábban nem levelezett senkivel az iskolából. Barátai se nagyon voltak, ha tehette, a testvéreivel töltötte az idejét, vagy a könyvtárban. Idén nyáron a lánynak legalább heti egyszer hozott a baglya levelet, és testvérei majd meghaltak a kíváncsiságtól, hogy megtudják ki a titokzatos levelezőpartner. Pain álmában se gondolta volna, hogy Norma, aki majd valamikor mágiatörténész kívánt lenni, aki utálta a kviddicset, és idegesítette, ha valaki a környezetében hangoskodott, pont Jamesszel barátkozzon össze. James Potterrel, akinek az agya helyén is egy cikesz lebegett. Legalábbis Pain mindig így képzelte. A lány bízott Norma ítéletében, így kénytelen volt arra következtetni, hogy talán ő maga ismerte félre a Potter fiút.

Pain gyorsan visszafordult a többi testvére felé, akik most James apjával beszélgettek. Nem akarta megsérteni, vagy zavarba hozni Normát. Ha neki az iskola legnagyobb bajkeverője kellett, az az ő dolga. Elhatározta, hogy nem fog beleavatkozni.

-… tényleg nagyon köszönöm Mr. Potter – mondta Sayu az órájára pillantva.

- Tudod, hogy szólíthatsz Harrynek – feddte meg kedvesen a lányt James apja. Sayu udvariasan elmosolyodott.

- Nekem lassan mennem kell. Teddy már vár.

- Igen, biztos vagyok benne. A testvéreidnek is nyilván ezernyi elintéznivalójuk van – pillantott a férfi Painékre. – Nem is tartalak fel benneteket tovább.

Harry megkereste szemével a saját fiát.

- James! A Foltozott Üsteben találkozunk – intett a kócos üstökű hetedéves felé. James, aki még mindig Normával beszélgetett, erre hátrapillantott.

- Oké, szia apa!

Harry mosolyogva elfordult a Piton gyerekektől, majd a pult felé vette az irányt.

Pain, testvéreitől övezve kisétált az utcára, elbúcsúzott jegyeséhez siető nővérétől, és Normától is, aki úgy tűnt Jamesszel együtt kívánja megvenni iskolai felszerelését. A lány tudta, hogy két bátyja szintén különválik majd tőle, és sajnálta, hogy az ő barátai elérhetetlen távolban voltak.

Belepillantott a listájába, és elhatározta, hogy először a könyveit fogja megvenni. Ahogy előre sejtette, az ikrek búcsút vettek tőle az első sarkon. Mikor arról kérdezte őket, hogy hova mennek először, csak a vállukat vonogatták, de a lány biztosra vette, hogy elsőként megkeresik a barátjukat, Enzo Zambinit, majd a Zsebpiszok köz felé veszik az irányt. További faggatózás nélkül elbúcsúzott tőlük, majd egyenesen a Czikornyai és Patza felé vette az irányt. Ahhoz képest, hogy még egy hét volt az iskolakezdésig, az utca tömve volt diákokkal, és a gyermekeiket kísérgető szülőkkel. Pain több ízben is látott ismerős arcokat, de igyekezett elkerülni a feltűnést.

Igazság szerint nem maga miatt kívánta elkerülni az ismerősöket, hanem kishúga, Bessie miatt. A kislány azalatt, míg ők az utolsó vizsgáikat írták a Roxfortban, súlyosan megbetegedett. Rögtön a Szent Mungó-ba szállították, de az orvosok nagyon sokáig nem tudtak rájönni, hogy mi baja. Painék már majdnem egy hónapja otthon voltak, mikor végre annyit javult az állapota, hogy hazaengedhették. Minden kérdezősködőnek azt mondták, hogy valamiféle ritka varázsragály kapta el a kislányt, de azon a késő júniusi estén, mikor Bessie-t hazahozták, az anyjuk elmondta nekik az igazat. A húguk orákulum volt. Artemis elmesélte nekik, hogy a családjában már régebben is felbukkant a látóknak e nagyon ritka fajtája. Az orákulumok jóslatai pontosabbak, és gyakoribbak voltak, mint egy egyszerű látóé. Nem csak a jövőbe tekinthettek, hanem a múltba és a jelenbe is. Volt azonban a képességüknek egy nagyon nagy hátránya. Minden jóslatuk és látomásuk a saját életerejükből vett el egy keveset. Anyjuk sok időt töltött vele, hogy megtanítsa Bessie-nek, hogyan tudja szabályozni a látomásokat. Voltak azonban pillanatok, mikor egyszerűen nem lehetett megakadályozni, hogy a kislány a jövőbe tekintsen. Eleinte minden jövendölése után újra a kórházban kötött ki. Családja rettenetesen aggódott érte, ám úgy tűnt, hogy a nyár végére valamelyest erőre kapott. Már kétszer is előfordult, hogy beletekintett a jövőbe, és egy enyhe rosszulléttől eltekintve semmilyen más mellékhatás nem mutatkozott. Ettől függetlenül anyjuk árgus szemmel figyelt a kislányra. A házimanójuk pedig, mikor épp nem a házimunkát végezte, a húgukra vigyázott.

A család barátait, és ismerőseit persze roppantul érdekelte, hogy mi baja Bessadelle-nek, de Artemis szigorúan megtiltotta a testvéreknek, hogy elmondják az igazat bárkinek is. Így Pain megpróbálta elkerülni az embereket, mert tudta, hogy az első három udvarias kérdés között biztosan elhangzana a „na és hogy van a kis Bessie?” is.

A könyvesboltban rengetegen tolongtak, de mindenki annyira el volt foglalva a saját dolgával, hogy Pain könnyedén intézhette a magáét. Szerencsére a könyvei egy részét megörökölte idősebb testvéreitől. Így is volt ugyan, amiből újat kellett venni, mert Lawrence és Leonard ötödéves könyvei egyszerűen használhatatlanok voltak. Pain végigfutotta a hosszú könyvlistát. Már két éve a létező összes órára bejárt. Apja egyszer azt mesélte, hogy ez az ő idejében nem volt lehetséges, mert a tárgyak többsége ütötte egymást, de mostanra sajnos ezt a problémát kiküszöbölték, a diákok legnagyobb bánatára. A Piton kúria úrnője ragaszkodott hozzá, hogy gyermekei, amiből csak lehet, megszerezzék az RBF-et. Anyjuk nem elégedett meg semmivel, ami nem várakozáson felül esett. Pain még emlékezett, mikor nyár elején megjött a levél a Roxfortból Norma RBF eredményeivel. Norma mindig jó tanuló volt, ha a kedvelt tárgyakról esett szó, ám könnyen megmakacsolta magát mindennel szemben, amit nem szeretett. Így esett, hogy sötét varázslatok kivédéséből és számmisztikából elfogadhatót, mugliismeretből és asztronómiából pedig borzalmas-t kapott. Anyjuk kétheti szobafogságra ítélte, és két hónapig korrepetálta sötét varázslatok kivédéséből. Pain bele sem mert gondolni, hogy az ő vizsgaeredményei vajon milyenek lesznek. Már most se tartozott az éltanulók közé.

Karján egy kisebb rakás könyvvel elevickélt a pulthoz, kifizette a sajtótermékeket majd kimenekült a zsúfolt üzletből. A bolt előtt a magával hozott táskába gyömöszölte új szerzeményeit, majd továbbindult bevásárlókörútja következő állomása felé.

A legszükségesebb iskolai kellékeit hamar beszerezte. A táskájában immár ott lapultak a pergamenek, a pennák, tintásüvegek, az iskolai könyvei, és a táska pántján ott lógott az új „közepes fenékvastagságú” ónüstje. A régit az előző tanévben lyukasztotta ki bájitaltanon. Még több mint három órája volt délig, így elhatározta, hogy egy kicsit a saját szakállára is körülnéz. Apjától kapott pénzét gondosan a táskája belső zsebébe süllyesztette, majd egy másikból előkereste a nyáron gyűjtött zsebpénzét. Most, hogy már nem kellett az iskolai ügyekkel törődnie, első útja az egyetlen kviddicsbolthoz vezetett, ami az Abszol úton épült. Az üzlet a tavalyi nyári szünet alatt zárva volt. Az előző tulajdonos nyugállományba vonult, és a népes Weasley família egyik tagja vette meg a boltot. Pain legalábbis így tudta. A bolt teljes felújításon esett át. A neve a régi maradt, és most a bejárat feletti cégéren, fényes arany betűk hirdették: Kviddics a javából. A kirakatban a legújabb seprűmodellek késztették megállásra az utcán haladókat. A jobb oldali, nagyobb kirakatban az idei év két új csúcsmodellje virított. Előttük kis aranytáblákat helyeztek el híres kviddicssztárok, és seprűkészítők ajánlásaival. Pain átfurakodott az üveg előtt ácsorgókon, hogy közelebbről is megnézhesse a két új seprűt. A Mindent a seprűdről újságban már látta a két csúcsseprű képét, de meg akarta nézni élőben is. A magasabb állványon az ébenfából faragott, kecses ívű Viharmadár pihent. Pain soha életében nem látott még ilyen szép seprűt. Az ujjai bizseregve követelték, hogy sétáljon be a boltba, és simítsa végig a tökéletesre csiszolt nyelet. A seprű farkát alkotó vesszők ezüstösen csillogtak a kis lámpák alatt. A másik új darab, a Jégtörő terelőseprű volt. Painnek soha nem lett volna szüksége egy ilyen markáns darabra, de el kellett ismernie, hogy ez a jármű is megállja a helyét a legjobbak között. A Jégtörő masszívabb, és nehezebb volt, mint társa. Nyele lakozott cseresznyefából készült. A farka is dúsabbnak tetszett. A fölé akasztott leírás szerint a legerősebb seprű volt, amit valaha legyártottak. A legnagyobb viharokban tesztelték. Mérete ellenére, könnyű volt, és gyors. Tudta, hogy Lawrence ilyet akar venni magának, csak még nem sikerült rá összespórolnia a pénzt – a lány valószínűnek tartotta, hogy még pár évig nem is fogja.

Pain befordult a boltba, és egyenesen a pulthoz lépett. Az eladó, ezüstszőke hajú fiatalember, éppen egy másik lányt szolgált ki, de pár percen belül már ott állt Pain előtt.

- Miben segíthetek? – kérdezte az ifjú mosolyogva. Pain tudta, hogy ismeri a fiatalembert, de hiába kutatott az emlékezetébe, nem jutott eszébe, hogy a Weasly család melyik ágához tartozhat.

- A seprűm nyelén a fa felület teljesen feltöredezett. Érdekelne, hogy rendbe lehet-e hozni valamivel.

- Milyen seprűd van?

- Egy Szikra 71-es. Két éves.

- Az egy tartós sorozat. Mit műveltél vele, hogy tönkrement? – kérdezte a fiatalember, miközben a pult mögött az egyik fiókban kezdett kutatni.

- Nekirepültem valaminek – ismerte be kelletlenül a lány. Lawrence seprűkarbantartó készletével már a baleset után megpróbálta rendbe hozni a sportszert, de nem ért el vele túl nagy sikert. A hullámos szőke tincsek ismét előtűntek a pult mögül. Az eladó két üvegcsét tett a pultra. A nagyobbikra bökve magyarázni kezdett.

- Ezzel le tudod szedni a maradék lakkréteget. A másikkal – intett a kisebb fiola felé – bekened a sérüléseket a nyélen, majd szorosan betekered egy tiszta ruhába. Három napig állnia kell, és kutya baja. Persze csak, ha a fába ültetett védő és segédvarázslatok nem sérültek.

- Nem nem, azokkal minden rendben. Csak felszíni sérülései vannak.

Pain kifizette az ápolószereket. Már csak egy talárszabót kellett keresnie, mert a tavalyi egyenruháit szinte mind kinőtte. Ráérősen sétálva indult meg az Abszol úton. Minden kirakatot megtekintett, de egyik boltba se lépett be. Mindig szerette ezt a helyet. A zsivajt, a színeket, az illatokat. A legkülönbözőbb boltok simultak össze az utca két oldalán. Némelyik üzlet úgy festett, mintha csak két szomszédja tartaná állva. Egy állatkereskedés előtt magas faállványokon madarak rikácsoltak, míg a kirakat üvegére gekkók tapadtak. Az Abszol úton mindent meg lehetett kapni, ami csak egy varázslónak vagy boszorkánynak eszébe juthatott. Volt ott a prémbolttól elkezdve a családfakutató műhelyen át a pálcakereskedésig minden. Egy pillanatra megállt az Ollivander emlékbolt előtt. Itt még árultak olyan pálcákat, amiket a rég meghalt mester készített. Pain a saját pálcáját a Shaper pálcaműhelybe kapta. A mester gyerekeivel együtt járt iskolába. Elmélázva simított végig táskája oldalában lapuló pálcáján.­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­ Gyertyán, kilenc hüvelyk, sárkányszívizomhúr.

Nem sokkal a Gringottson túl meglelte a talárszabászatot, amit keresett. Belépett a boltba, és lélekben felkészítette magát a kínos kérdésekre. Hamar sorra került. Mrs. MacMillan magához intette kis görbe lábú sámliját. A bútordarab engedelmesen araszolt melléjük.

- Ismét kezdődik az iskola. Gondolom nagyon izgatott vagy – cseverészett a szemüveges asszony. Négy emeletes kontya ide-oda billegett a feje búbján, keleties vágású arca szigorú koncentrációt tükrözött.

- Igen – felelte engedelmesen a lány, majd felemelte a karjait, hogy a levegőben röpködő mérőszalag felvehesse a méreteit.

- Az én fiam is rettentően izgatott volt. Egész nyáron kviddics stratégiákat tanulmányozott. Biztos benne, hogy idén a Hugrabug nyeri a kupát. Márpedig ha az én fiacskám biztos benne, akkor az úgy is lesz. – Pain ismét bólintott. Mrs. MacMillan, kezében a papírra lejegyzett méretekkel eltűnt a pult mögötti fogasok közt.

- Milyen házba is jársz kedvesem? Mardekáros vagy ugye? Mint a testvéreid.

- Nem. Griffendéles vagyok. – Pain úgy döntött, hogy inkább nem javítja ki az asszonyt a testvéreit illetően. A családban eddig csak Leonard volt mardekáros. Lawrence-t és Sayonelle-t a Griffendélbe osztották be, míg Norma a Hollóhátba került.

- Az mindjárt más. – Mrs. MacMillannak csak a kontya látszott ki a talárok és ruhák közül. – És hogy van az a drága kishúgod? Hallottam, hogy megbetegedett szegényke. Szörnyűség. És ilyen fiatalon! Még szerencse, hogy titeket nem fertőzött meg. Igazi csapás ez egy családnak.

Az asszony visszatért a pult mögé, és egy pálcaintéssel becsomagolta Pain új talárjait. A lány leugrott a sámliról, mire az lassan visszavánszorgott a fal mellé.

- Már jól van. Nem volt súlyos a betegsége – lépett a pulthoz a lány. Az asszony a szemüvege fölött kipillantva egy amolyan „nem kell szégyenkezned, a legjobbakkal is megesik” pillantást vetett rá.

- Hát persze, hogy jól van kincsem. Hónapokig a Szent Mungóban lenni… - Színpadiasan felsóhajtott, majd elvette Paintől a pénzt. – És végül megtudták, hogy mi okozta a kicsike súlyos állapotát? Csak nem vitt haza Mrs. Piton valamiféle veszélyes tárgyat, ami ilyen hatással lehetett rá? – hajolt közelebb bizalmaskodva a nő.

- Nem, nem vitt – felelte Pain, nehezen leplezve felháborodását. Tudta mit gondol az emberek többsége az anyjáról. Nem egyszer hallotta, hogy összesúgnak a háta mögött. Tolvajnak, felforgatónak vagy balszerencse hírnökének nevezték. Némelyek egyenesen odáig merészkedtek, hogy Artemist egy rossz ómennek titulálták. Gyakran előfordult, hogy azok, akik nem ismerték közelebbről, kitértek előle és mindenféle átokűző varázsokat mormogtak magukra. A híres ereklyevadászt ez láthatóan nem zavarta, bár Pain nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy anyja azért nem jár sűrűbben társaságba, mert az emberek félnek tőle. Sötét hírneve persze főleg abból eredt, hogy ha valami zűr akadt egy varázstárgy vagy régiség körül, abban Artemis keze mindig benne volt.

- Ha engem kérdezel, nem lenne szabad ilyen veszélyes dolgokat vinni egy házba, ahol gyermekek laknak. – Mrs. MacMillan csak nem adta fel. – Az a szegény kislány…

- A húgom nem anya munkája miatt lett beteg! – szakította félbe durván a lány. Felkapta a talárokat tartalmazó csomagot, majd sietve az ajtó felé indult. Szinte érezte az eladó szemrehányó pillantását a hátán.

Kisietett az utcára, majd megállt egy pillanatra. Tudta, hogy nem szabadna ennyire felhúznia magát valahányszor valaki az anyját becsmérli, de nem tehetett róla. Artemis ugyan nem mindig járt el törvényesen, de a gyerekeit sose veszélyeztette volna. Legalábbis szándékosan nem.

- Bessie nem anya miatt lett beteg – morogta az orra alatt, majd felpillantott. – BESSIE!

A kislány alig néhány méterre állt tőle az utcán. Tejfölszőke haját kócosra borzolta a könnyű nyári szellő. Pain odasietett hozzá, és a táskáját ledobva letérdelt elé.

- Bessie, jól vagy? Hol van anya? Úgy volt, hogy csak délben értek ide. Bessie…

A kislány nem válaszolt, csak nézett rá azokkal a hatalmas hamuszürke szemeivel. Painnek csak pár pillanat kellett, hogy felismerje, mi történik. A nyáron lassan megszokottá váltak az ilyen jelenetek, bár a kislány még sose esett transzba emberek közt. Pain aggódva pillantott körbe, de látszólag senki nem foglalkozott velük.

Figyelmét visszafordította húga felé, aki ekkor nagyon halkan, mintha egy üvegfal túloldalán állna, beszélni kezdett.

- Victor… Immortalis… Fidelis… Fortis… Victix. Aki megtalálja, egyesíti, aki egyesíti, feltámasztja, aki feltámasztja, győzedelmeskedik. Várnak a kietlen vidéken, szívük az életben, lelkük a halálban, hűségük töretlen. Victoria in morte. – A kislány feje előrebicsaklott, tekintetéből eltűnt a fénytelen merevség.

Pain lehunyta a szemét, és magában ötször-hatszor elismételte a szavakat. Remélte, hogy jól jegyzi meg. Anyjuk azt mondta, nagyon fontos, hogy Bessadelle minden jóslatát megjegyezzék.

Mikor újra felpillantott, a kislány épp a szemét dörzsölgette.

- Jól vagy Bessie? – fél karjával kinyúlt, és magához ölelte a kislányt.

- Fáj a fejem, és szédülök. – A szaggatott légvételekből Pain tudta, hogy a kislány mindjárt elsírja magát. A könnyek lassan kezdték áztatni a blúzát. Szorosabban ölelte magához húgát, majd másik kezével a táskáját felemelve felállt. Bessie apró karjaival átölelte a nyakát, és úgy csimpaszkodott rajta, mint egy kismajom.

- Hol van anya? – kérdezte halkan Pain, miközben sietve apja bájitalboltja felé vette az irányt.

- Nem tudom – szipogta a kislány. – Emlékszem, hogy az orvos előbb fogadott minket, mert nem jött el az egyik betege… hamar ideértünk. Bementünk apához, aztán itt voltam. Nem tudom, hogy kerültem ide.

Pain meg akarta törölni a kislány maszatos arcát, de mindegyik keze foglalt volt. Sejtette, hogy szülei valószínűleg halálra aggódják magukat. Azt ugyan nem tudta, hogy a kislány mennyi ideje szökött el. Reménykedett benne, hogy nem rég, és még elkerülhetik az újabb balhét.

Hamar elértek az apjuk boltjához, ahol általános felfordulás fogadta őket. A bolt bezárt, csak Norma tartózkodott az üzletben. Elmondta, hogy az egész család Bessie-t keresi, majd őket otthagyva anyjuk után indult, hogy értesítse, meglett a kis szökevény.

Az utána következő pár óra nem volt túl kellemes. Artemis ugyan nem szidott meg senkit, de látszott rajta, hogy minden idegszála pattanásig feszült.

Pain a pult mögötti széken ülve várta, hogy véget érjen a családi felfordulás. Magában Bessie látomásának szavait ismételgette, várva, hogy megoszthassa a család többi részével is.

Victoria in morte – Győzelem a halálban. A mostani nem tartozott Bessie legderűsebb látomásai közé.